it's not me

Elkenődtem. Visszestem. Nem vagyok jól. Lelkileg.

Tudom csak rajtam múlik, de valamiért olyan 'lent' vagyok.

Úgy érzem minden olyan 'nehéz'.

Kétségbeestem.

Hogy mi lesz a jövőben.

De a nagyobb gond, önmagam.

A hétvégén sok olyan emberrel találkoztam, akik saját magam számára rávilágitottak, lehetnék sokkal vidámabb, boldogabb, nyitottabb személyiség. Hogy mindenen stresszelek és görcsölök. És nem tudok lazítani.

Annyira szeretnék megváltozni. Derűvel nézni előre nem ezzel a félelemmel.

Őszintén örülni a jó dolgoknak, a körülöttem lévők örömeinek, ahelyett hogy az én kevésbé jó dolgaim miatt bánkódjak, és arra irigykedjem ami másnak jó.

Remélem, hogy ez már egy jó irány, hogy rájöttem, mi az ami nem jó. És mi az amin változtatnom kell.

A mai görcsösségem csúnya helyzetet szült. Egy nagyon csúnya helyzetet okoztam, a bennem háborgó féltékenység miatt. Nem akarom részletezni, de valóban nagyon elborult az agyam. Hogyan kell ezeket a helyzeteket kezelni? Vagyis, hogyan kell nem belekerülni ezekbe a helyzetekbe?

Erre a válasz azt hiszem a változás. Változtatás.

A hogyanon még gondolkoznom kell.

De egy biztos, így ahogyan most vagyok, nem jó.

kezdjük újra..

Nem remekeltem a 'be positiv' új életérzéssel - az elmúlt napjaim és heteim sajnos nem voltak panaszmentesek....

Tudom, tudom, csak rajtam múlik - de elég kedvezőtlen szelek fújtak a munkahelyen is, megint a szerződéshosszabbítáés terén. A tevezett egy év helyett fél évet kaptam, és ezt a lejarat előtt kevesebb mint egy héttel tudtam meg. De aztán, már átgondoltam és úgy gondolom, jobb is így. Így nem menekülhetünk újabb egy évre a 'várunk és remélünk'-be Marcoval, maximum fél évre. Mert már sok volt ebből a távkapcsolatos felállásból. A búcsúzkodások a reptéren, a folymatos 'whats app'-ozás és távollét..

Picit rémísztő, hogy lehet hónapokig nem tudom mit fogok csinálni.. Tudom ismerem a helyzetet odakinn - a munkanélküliség elképesztő. De próbálok ötleteket gyűjteni, újrakezdtem a spanyoltanulást. Maximum vállalok pár óra baby sítterkedést, ha már egy 2-300 eurót összeszedek pont elég, hogy a néhai haza-repjegyemet és 1-2 ruhát ilyesmit fedezzek.. A lényeg hogy együtt leszünk.

A másik dolog, egy pár olyan kapcsolatom leépülése amiről azt gondoltam soha nem fognak leépülni.. De sajnos úgy tűnik tévedtem. Úgy érzem bizonyos emberek már abszolut "lemondtak rólam" mondván, hogy úgyis elköltözöm, és fürdök a saját boldogságomban. Én tartottam, próbáltam, nyomultam, hogy ne így legyen, de sajnos nincsen eredménye.

Kicsit tanácstalan vagyok mit kell ilyenkor tenni.. Elfogadni, nem törődni vele és menni tovább, mondván 'ilyen az élet' és 'a dolgok változnak'.

Vagy ragaszkodni és próbálni megbeszélni?

De mit várhatnék? Elmondhatnám, én hányszor nyitottam, ajánlottam, kerestem - és jóideje mindvégig zárt ajtókat találok. Válaszolatlan telefonhívások, üzenetek ésatöbbi. Ugyan milyen választ kaphatnék erre? A 'tudod, olyan sok a munka és tennivaló' elég kiábrándító magyarázat lenne.

Talán jobb ha elfogadom így ahogy van, azzal nyugtázva, én próbálkoztam, erősen - dehát..

Már megint nem sikeredtem éppen pozítívra ezzel a bejegyzéssel.. De, azt hiszem újabb felfedezésre tettem szert, ezek a dolgok az élethez tartoznak. Folyamatosan tapasztalunk érzünk és ezáltzal "élünk".

Amit lehet teenni, a rossz dolgokat szépen gyorsan megemésztjük, és abba az irányba figyelünk, ahol süt a nap. Azt értékeljük ami van és ami szép.

 

..viszlát panaszkodás

Sziasztok újra..

Hát itt vagyok..

Be szeretnék számolni a szép és pozitív dolgokról amik velem történtek :)

Nos, szombaton délelőtt csodajó alvás után felkeltem és összeszedtem magam, eldöntöttem hogy a 11:30-as busz tökéletes lesz számomra. A buszközpontba érve már láttam hogy gond lesz - már messziről látszott hogy tele a busz és még lent állt a sor. Épp mikor odaértem szólt ki a sofőr - sajnos mér csak állóhely van.. Mivel nem akartam majd 2 órát egy buszon állva tölteni, így gyors B tervet eszeltem ki, gyorsan metróra pattantam anélkül hogy szentségeltem volna a tele busz miatt vagy hogy plusz egy jegyet kell használnom, hisz a buszon nem működött a jegykezelő így azon az úton nem használtam jegyet, egy-egy BKV vs Greta :) LOL.. 

Nos, ahogy kiértem a vasútállomásra elégedetten nyugtáztam, hogy nincs hosszú sor a pénztárhoz, és a maradék majd fél órát a vonat indulásáig egy kis sétával töltöttem a közvetlen szomszédos bevásárlóközpontban, vettem egy szupifini take-away cafet és mentem a vágányhoz. Ott aztán napsütést találtam, és napoztattam a pofim, mikor is bejelentették "a vonat előreláthatólag 10 percet késik".. és nem panaszkodtam, hanem elégedetten süttettem tovább az arcom.

A vonaton olvastam egy kedves kolleganőm novellás-kötetét  Gabriel Garcia Marqueztől és hipp hopp hazaértem.

Család - ebéd -pihi majd indulás az osztálytalálkozóra, ami a vártnál még sokkal jobban sikerült. Tényleg klassz volt.

Vasárnap pedig ebéd után még összefutottam barátnőkkel, klassz kis kávézás, és irány vissza haza. Óriási mázlista vagyok, az esetek 95 %-ában a szüleim kocsival visszahoznak vasárnap késődélután Pestre.

Útközben pedig Soroksár Dechatlon - jelentem megvettem a tréning nadrágomat hisz óriási elhivatottsággal belevetem magam újra a mozgásba. Veszek majd egy fitness bérletet - és amikor jó idő van, igyekszem minél gyakrabban Gellért hegyi sétát kocogást beiktatni..

Ez elég regélős bejegyzés volt, eddig. 

Szeretnék viszont hozzáfűzni egy általános gondolatot, a panaszkodásról.

Iszonyú nehéz nem panaszkodni. Én sz utóbbi időszakban totál mestere lettem. És most jövök le róla..

Gyakorlatilag mindenre lehet egy negatív gondolatunk - a helyzet viszont az hogy semmire nem jó.

Panaszkodhatunk az időjárásra de az a legnagyobb hülyeség - hisz arról aztán tényleg nem tehetünk. 

Panaszkodhatunk a munkánkra, mert stresszes mert nem haladunk előre mert nem becsülnek meg mert idegeinkre megy egy kollega / ügyfél / főnök.. De ettől még semmi nem változik. Ha valami tényleg nem tetszik, annyira nem hogy azzal nem tudunk kiegyezni akkor változtassunk rajta. Ha pedig nem ilyen nagy a gond, akkor szakadjunk le az apró hülyeségekről problémákról. Gondolkodhatunk másként, például, hogy mennyi munkanélküli szeretne a helyünkben lenni..

Akkor, panaszkodhatunk a párkapcsolatunkra, emberi kapcsolatainkra barátainkra. De ebben is szabad a kezünk, hogy úgy cselekedjünk ahogy az nekünk jó. A család természetesen nem leváltható - de nem értem például azokat az embereket akik döglődő vagy éppen hullámvölgyes kapcsolatokban vesztegelnek. Nyilván nem azt mondom, ha már van egy kis vita, vagy probléma meneküljünk - amit lehet azt meg kell tenni azért ami fontos. De a gyökerére kell látni a dolgoknak.

Szóval, visszakanyarodva - a panaszkodás semmire nem jó.

Annyi apróság van amire mindennapi szinten panaszkodunk - sorban állás, elment a villamos, tömeg van (mondjuk erre konkrétan nekem épp fóbiám van :D). De ami biztos - SEMMIRE NEM MEGYÜNK VELE:

Szóval én úgy döntöttem felhagyok vele. Megpróbálom mindennek csakis és kizárólag a pozitív oldalát nézni. A hétvégém elsztorizását nézve, egész jól megy, nem??

Hamarosan újra itt 

hol is kezdjem...

Hát sziasztok kedves olvasóim, 

Terápia..

No para, nem vagyok semmi szer megszállottja :) Csak szeretnék egy kis változást eszközölni a mindennapjaimba - és ezt megosztani, hátha valakinek jó esetben többeknek hasznos lesz.

Nos, hogy körvonalazzam miről is van szó, tegnapelőtt a boltban a pénztáros-srác a szemembe nézett. Ne értsétek félre, nem akart flörtölni meg semmi, (szinte biztos, érzi azt az ember, lol), hanem, olyan "kisvárosi nyíltsággal" a szemembe nézett.. Miért írom ezt, "kisvárosi". Mert kérem, én is az vagyok, és ez nem szégyen, sőt. Ám, a kisvárosi közegből 3 évvel ezelőtt óriási hévvel örömmel és lendülettel szakadtam ki, 25 éves koromig elég ingerszegényen éltem az Alföld kellős közepén, alig pár-tízezres városkánkban, ráadásul egy olyan munkában töltöttem el majd' 5 évet ami folyamatos humán-kapcsolatokkal járt (szóval közszféra ügyfélszolgálat), ami eléggé kimerített. Egy ideig némán élveztem a nagyvárosok személytelenségét, hogy lehajtott fejjel, a smartphonomat böngészve mehetek az utcán anélkül hogy bárki később ezt szóvá tegye - maximum egy fának ütközés esélye áll fenn :) 

2 éve amióta a fővárosban élek a munkám is egy másik véglet, egy multi irodájában csücsülök egy laptop és telefon mögött és a legjellemzőbb kommunikációs forma az email., szóval hadd ne mondjam, néha órák telnek el hogy csak gépelek és rendszerekben klikkelek. Ehhez jön még a tipikusan felvett "nagyvárosi attitűd': ne nézz senkinek a szemébe, rohanj és akkor nem állítanak meg a rossz népek . Hát ez sajnos tény, ez gyakran egy megoldás. DE. De nagyon nem jó ez így. Ez az életmód bevesz, elvisz és elront.

A saját bőrömön érzem. Furcsállom ha egy pénztáros fiú a szemembe néz holott, ő is egy ember, ő a boltban dolgozik, ott tölti napja 6-8-10 vagy x óráját.. Ha csak a pénztárgépet és a pénzt bámulná mi lenne vele egy idő után? Az ami velem a 8-9 és nem ritkán tíz - tízen x óra után a laptop mögött.

Sajnos a világ csupa negatív. Panaszkodunk. Káromkodunk, szentségelünk és leteremtünk. Nem mindenki. Én szeretnék meríteni azokból akik nem ilyenek.. Az egy napra jutó mosoly adagot megtöbbszörözni. És leszokni a panaszkodásról - ami egy rendkívül rossz dolog, mi több, szokás.

Szeretném ha ez a blog egy terápia lenne.. Ha eleinte még mindig lesznek olyan napjaim, amikor egy-egy munkahelyi probléma, sorban-állós affér vagy ki tudja mi eltérít, mégis, egy napon visszatérjek a 'kisvárosi nyíltságba", és azt mondhassam: mission completed vagyis, mosolyterápia TELJESÍTVE :)

Próbálok minden bejegyzéssel valami pozitív élményt / tapasztalatot mesélni. Hamarosan újra itt.

Üdv és sok mosolyt mindenkinek, 

Greta